Shared by eszpee
itt van maga az ÍRÁS

Elnézést a hosszabb szünetért, megest külhonba szólított a munka. Most azonban belehúzunk. Rögtön elsőnek: ismét itt van maga az ÍRÁS! Sokan kértétek, hogy kerüljön elő – hát akkor mostantól újratöltve, hegyespenge által felpolírozva szolgálja továbbra is kedves fejlődéseteket.

Felszerelésünk fontos részét képezik a különféle szerszámok, munkaeszközök. Ezek közül sok az éllel rendelkező szerszám, amelyek munkavégző képességét döntően meghatározza élük aktuális állapota.

Ezért már a szerszám kiválasztásánál célszerű figyelembe venni, hogy kint terepen is képesek leszünk-e annak rendbehozatalára, élezésére, és ezzel munkavégző képességének folyamatos fenntartására.

Az éles eszköz szükségszerűen veszélyes, de az életlenség ezen túlmenően balesetveszélyes is! Ennek oka, hogy a kopott él megnehezíti, akadályozza a szakszerű, pontos használatot, és feleslegesen megnövelt erőkifejtést igényel. Hasonlóan fokozza a balesetveszélyt az adott feladathoz rosszul megválasztott eszköz, vagy éltípus is. Többek között ez is az oka annak, amiért egy élezett eszközt használó ember egyik legalapvetőbb ismeretei közé kellene tartoznia az élezésnek.

 Az él jellemzőit meghatározó tényezők:

- Az él típusa

- A vágóél szöge

- Az él felülete

- A penge alapanyaga

                a) az acél típusa (összetétel, minőség…)

                b) az acél hőkezelése

Éltípusok

Most csupán a főbb típusok meghatározása a célom. Ez nem zárja ki az egyéb speciálisabb élezési módok (különféle fogazatok, kampóél, vésőél, stb.) és az éltípusok közötti átmenetek lehetőségét, mégis igyekszem meghúzni azokat a határvonalakat, amelyek segíthetnek eldönteni, hogy a leggyakoribb éleznivalók esetében mivel van dolgunk. Bizonytalan esetekben megítélésem szerint érdemes az élezést végző szándékából kiindulni.

Például ha egy élszalagos élezés felülete kissé domború lett, de az élezés célja egyenes felületű élszalag kialakítása volt, amit sík csiszolófelületen próbáltak létrehozni, akkor azt az élt még nyugodtan tekinthetjük élszalagosnak. Vagy egy látszólag skandináv élen valaki szándékosan próbált íveltebb felületet kialakítani, akkor azt inkább tekintsük domború, mint skandináv élnek attól függetlenül, hogy valószínüleg mindkét éltípus tulajdonságai jellemezhetik majd felhasználás közben.

Az élezési módok között három alapvető típust különböztetünk meg. A megkülönböztetés legfontosabb szempontja az a mód, ahogy az élezés, illetve a kés elkészítése során a penge legvékonyabb része (él) és legvastagabb része (pengehát) közötti átmenetet megoldják, vagy megoldjuk.

-Egy erős, tartós vágóélből a leginkább akadálymentesített átmenetet a domború élezés biztosítja. Itt nincs határozott határvonal az él és a bevezető él között. A bevezető él és az oldalfelület találkozási vonala már kevésbé befolyásolja ennek az éltípusnak a tulajdonságait, a típus meghatározásába belefér.

Jó példa erre az éltípusra például a Fällkniven S1:

-Ha az élezett terület szándékunk szerint egyenes felületű, akkor két további éltípusról beszélhetünk.

Az egyik az, ha az egyenes élezési felület az éltől mindenféle egyéb beavatkozás nélkül éri el a penge legnagyobb vastagságú részét (oldalfelület, vagy pengehát). Ezt nevezhetjük skandináv típusú élnek. Rendszerint kis (30 fok alatti) élszög, sérülékeny, de nagyon finom vágóél jellemzi.

Jó példa erre az éltípusra pl. a Mora 2000:

A másik, amikor az élezett felület és a penge legvastagabb része között egy átmeneti szakasz, az ún. bevezető él (késkészítők gyakran „köszörülés”-nek nevezik) található. Ez a „köszörülés” lehet egyenes, vagy ívelt felületű (homorú vagy domború) egyaránt. Ezt az élezési módot nevezzük élszalagosnak, a cikk jelenleg csak ennek a típusnak a kézi élezésével foglalkozik.

Az Artleva konyhakés nagy oldalfelület mellett rövid bevezetőéllel, míg a Kis Nagy Vadász pengehátig felköszörülve, tehát oldalfelület nélkül készült. A Gerber Chameleon oldalfelülettel, és homorú bevezetőéllel rendelkezik.

A penge valódi vágóéle nem minden esetben egyezik meg a nagyolt élszöggel, vagy kis mértékben eltérhet a késen található éltípustól is. Ennek az oka lehet szándékos (könnyebb sorjamentesítés), vagy véletlen (egyszeru gyakorlatlanság).

Ezt a jelenséget nevezhetjük másodlagos élszalagnak. A vágóél mindig az lesz, amelynek szöge az élből kiindulva a legnagyobb. Ez a vágó élszög az élezési tevékenységünk tulajdonképpeni végcélja. Ideális esetben élszalagos élezésnél ez az élszög késeknél nem nagyobb 40…45 foknál, és nem kevesebb 30 foknál. Ásóknál 50… 60 fok, bárdoknál 40… 50 fok, de ezek az értékek az eszközök alapanyagától, és a tervezett felhasználástól is erosen függenek.

A kézi élezés eszközei

A kézi élezőeszközöket elsősorban durva (nagyoló), és finom (sorjacsökkentő, sorjamentesítő) csoportokra bonthatjuk, illetve külön csoportosíthatjuk a különféle készleteket és szükségeszközöket, amely csoportok magukban foglalják mindkét előző csoportot (durva, finom) is.

 1/ Durva, nagyoló eszközök

-Fenőkövek: ezek általában viszonylag olcsó, megfelelő minőség esetén (ha egy élezés még nem eredményez rajta látható kopást) jól használható, megbízható holmik. Egyik kedvencem a közönséges kaszakő, amely jól fogható, nem túl nagy, nem túl nehéz, olcsó és megfelelő érdességű a hatékony munkához. Léteznek kombinált, két eltérő érdességű felülettel gyártott fenőkövek is. A durva köveket mindig vízzel célszerű használni, kombinált kő esetén a finomabb oldalt is.

Sajnos mostanában egyre gyengébb minőségű fenőkövek árasztják el a boltokat, így fontos, hogy megfelelő gyártótól vásároljunk. Nálunk talán a beszerezhető legjobb a TYROLIT, egyenletesen magas minőségűek a termékeik, és változatos méretekben, valamint többféle érdességben készítik azokat. Nagyon pozitív személyes  tapasztalataim vannak velük kapcsolatban. Tőlük egy kaszakő is kimagaslóan jól fog teljesíteni, de a Rákóczi kövekről is nagyon jó véleményeket hallottam, és ezek is léteznek durva és finom felületekkel egyaránt.

-Gyémántporos élezők: áruk jóval magasabb a szokványos fenőkövekénél, de előnyeik vitathatatlanok. Könnyebbek, jól tisztíthatóak, tartósak, és az éleznivaló szerszám keménységétől függetlenül használhatjuk őket. A gyémántporos élezők többféle méretben és többféle felületi érdességgel is kaphatóak, mégis ritka, hogy valaki teljes készletet vegyen belőle. Ezt részint a magas ár is indokolja, de igazából felesleges is. Nagyoláshoz egy könnyen élezhető acél esetén én a legdurvábbat, simításhoz pedig a legfinomabbat venném, de magasabb kopásállóságú acélokhoz (rozsdamentes pengék 0,6 %-os széntartalom felett, erősebben ötvözött szerszámacélok, gyorsacélok, porkohászíti anyagok) egy (-két) fokozattal finomabb nagyoló élezőt érdemes venni, az élező hosszabb élettartama érdekében. Amit jobban átgondolnék vásárláskor, az a méret. A kis kulcstartó méretű izékkel ugyanis egy örökkévalóság kinagyolni akár csak egy közepes méretű vadászkést is. Az asztali változattal pedig igaz, hogy szinte élvezet a munka, mégis, kissé nagy zseb kellene hozzá a kés tokján. Kiváló választás utazó csomagba a Fallkniven DC4-es kombinált (gyémánt-kerámia) élezője. Jól megválasztott méret, kifogástalan minőség. A legtöbb ilyen élező is szereti, ha munka közben vizet kap.

Nagyon fontos információ mindenfajta gyémántporos élezőhöz, hogy kerülni kell a hagyományos köveknél megszokott nyomóerőt munka közben, mivel ezzel a szemcsék könnyen kifordulnak az élező felületéből. Tehát csak lágyan, finoman!

 -Gyémántporos tűreszelők: sajnos ezek minősége elég sokféle, de talán érdemes kipróbálni néhány fajtát, mivel ezek talán a létező legkisebb hordozható élezők. Önmagukban ugyan nagyon rossz fogásuk van, de egyszerűen készíthetünk hozzájuk szükségnyelet. Az ezzel való élezésnél gyakori, hogy nem a kést mozgatjuk a tűreszelőn, hanem lerögzítjük az éleznivalónkat, és szó szerint „megreszeljük”. A minőségi probléma egyébként itt sem a műgyémánt szemcsékkel szokott lenni, hanem a szemcsék alaplaphoz való rögzítésének a minőségével.

-Hagyományos reszelők: alkalmasak ásók, gyengébb minőségű baltafélék, szükségeszközök élezésére.

-Megfeszített csiszolóvászon, vagy csiszolópapír: talán a legolcsóbb megoldás, és szintén rendkívül kis helyen elférhet, de az alkalmazás minőségét döntően befolyásolja a megfelelő alátámasztás, a tökéletes feszítés, és a csiszolóanyag minősége. Nagyoláshoz P-100-as, vagy P 120-as, sorjacsökkentéshez P300-tól fölfele ajánlanám. Ha nagyon finomat szeretnénk használni, nem túlzás a P2000…3000 sem, de mindenképp legyen egy átmeneti fokozat a durva és a nagyon finom között. A lerögzítésnek nagyon frappáns módja a ragasztás, pl. gumira, fára. Domború élezések talán egyetlen igazán bevált eszköze, a megfelelő alátámasztás megválasztása után.

 2/ Közepes érdességű, sorjacsökkentő eszközök

-Finom fenőkövek, finom kerámia rudak (pl. Spyderco készletek szürke rudai), rubinporos rudak, gyémántporos élezők finom darabjai, stb.

-Fenőacélok (a lapított, vagy lencse keresztmetszetűek éle harapósabb, a lapjuk finomabb élezésre való)

-Görgős, korongos, keményfém-lapkás élezők (ezek nagyoló élezésre alkalmatlanok, de kellő óvatossággal használva tűrhető sorjalehúzók)

 -Teljes sorjamentesítésre legjobb a laza bőrszíj (pl. varrás nélküli bőrövek belső oldala), durvább szövetanyagok, mint pl. a farmer, de kiválóak a különféle üvegsimaságú lapok, rudak is (pl. Spyderco fehér rudak). A bőrhöz és a szövetanyagokhoz alkalmazhatunk különféle polírpasztákat, amelyek általában segítik a munkát. Nem szívesen ajánlok mást, mert az élezésnek ebben a befejező szakaszában kézi eszközökkel már könnyebb elrontani, mint tovább javítani az eddigi munkánkon.

 3/ Készletek

-Lansky, vagy Gatco féle pengebefogó állvánnyal, és pálcás élezőelemekkel ellátott készletek: ezekkel egy befogással végigélezhető a kés mindkét oldala úgy, hogy az állvány résekkel ellátott nyúlványai megvezetik az élezőelemek pálcáit, így az egész pengén nagyon pontos szögtartással élezhetünk. Az élezőelemek készletenként általában 3-5 fokozatot tesznek lehetővé, de léteznek fogazott késekhez való, és gyémántporos elemek is. Az elgondolás véleményem szerint nem rossz egy vadásznak, vagy az utca emberének a svájci bicskájához, de azért vannak hátrányai is. Kb.20cm pengehossz felett használhatatlan, mivel a pálcák kiesnek a résekből, élszalagos élezésen túl másra nem alkalmas, és mivel gyakorlatilag képtelenség kétszer ugyanúgy befogni bele a legtöbb kést, így minden élezést a nagyolástól kezdve (élszög újra beállítása) a teljes sorozaton végig kell vinni.

-Spyderco készlet: drága, de rendkívül sokoldalú készlet. Elsősorban az élek karbantartására, szinten tartására való: nagyolni, élszöget beállítani nehéz és időigényes vele. Létezik hozzá gyémántporos rúd (pár) is, de elég vegyes tapasztalatokat hallani erről a kiegészítőről.

 4/ Szükségeszközök

A természetben található egyes kövek felületének kitartó csiszolásával kaphatunk olyan kellően sík felületet, amely alkalmas lehet nagyoló élezésre, de ennél jobbak a mesterséges eszközök, pl. gépi köszörűkorongok törött, sérült darabjai, amelyeket már levettek a gépről.

Kalapács, üllő, vagy két megfelelő méretű kavics segítségével az enyhén ötvözött, nem rozsdamentes, nem magas keménységű pengék éle hidegen „kikalapálható”. Ezt a régi módszert főként kaszák újraélezésére használták korábban. Komoly előnye, hogy az élezett eszköz nem fogy, és a kikalapált él kissé felkeményedik. Az Opinel bicskák, Tramontina macheték, sok régi, nem rozsdamentes konyhakés, pl. jól kalapálható, de én a konzervdoboz fedeléből készített szükségkés élét is inkább kalapálással alakítanám ki. A kikalapálást érdemes gyakorolni, mert eleinte mindenki hajlamos túlságosan megnyújtani az anyagot, amitől az hullámossá válik!

Sorjamentesítésre használható szükségeszköz lehet számos kellően kemény, sima felületű tárgy, pl.: mosdók, vécékagylók, porcelántányérok és bögrék felületei, másik kés, olló, fűrész sima háta, sima nagy kavics, néhány kéziszerszám (egyes csavarhúzók, hántolók, fúrók szára, stb.), puskacső, különféle forgácsolószerszámok kései (gyorsacél esztergakések, gyalupengék, stb.).

AZ ÉLSZALAGOS ÉLEZÉS MŰVELETE

 Ásók, macheték, vagy más nagy méretű szerszámok élezésénél célszerűbb az éleznivalót lerögzíteni, és az élezőeszközzel végezni a csiszoláshoz szükséges mozgásokat, de általában az a jellemző, hogy az ügyetlenebb kezünkben a követ, másikban a kést tartjuk.

A munkát mindenfajta fémszerszám élezésénél két fő szakaszra bontjuk:

1/ Az élszög beállítása (nagyolás)

2/ Sorjamentesítés, lehetőleg a beállított élszög megtartásával

1/ Az élszög beállítása

Ez a munka leghosszabb időt igénylő része, ezért célszerű mindent elkövetni azért, hogy ne csak szépen, pontosan, de hatékonyan is dolgozzunk. Mivel a kezdeti próbálkozások időszakában még nagyon bizonytalan szokott lenni a kés tartása, ezért érdemes eleinte olcsóbb, igénytelenebb késeken gyakorolni.

Előkészületek:

-A megvilágítás akár mesterséges, akár természetes, mindenképp nagyon fontos, ugyanis még megfelelő fényviszonyok mellett is, az éleznivalónknak nagyon kis területét (az él körüli részeket) fogjuk csak figyelni, azt viszont nagyon tisztán kell látnunk.

-Készítsünk oda vizet, és (vagy) olajat, amivel az élezőeszközeinket fogjuk majd nedvesen tartani. A nagyoló élezők nagy részét amúgy is vízzel szokás használni, de természetben gyakran járók részére én simító élezőnek is vizeset ajánlanék, ne kelljen külön olajat is cipelni a sok cucc mellé (Az olajos élezőknél az olaj minősége általában nem olyan kritikus dolog. Legtöbbször az egyszerű műszerolaj is jó, de ha ilyen nincs, az sem baj. Akár az étolaj, vagy babaolaj is megteszi, ha más nincs kéznél.). A gyémántporos élezőket nem kell, de a durva vizes fenőköveket mindenképp áztassuk be, már a munka előtt fél-egy órával. (Utána pedig, majd szárítsuk ki.) Nem tagadom, hogy néha egyszerű időhiány miatt nem állok neki mindig beáztatni a köveimet, de tény, hogy ez nem használ a kőnek. Gyorsabban kopik, és nehezebb tisztítani. Viszont durvábban dolgozik, ami kissé gyorsítja a megmunkálást is. Mégsem ajánlom senkinek, különösen, ha értékesebb köveket vásárolt.

A kő munka közben is mindig legyen nedves. Ez a víz (olaj) nem engedi, hogy a kőről és a pengéről leváló kis részecskék eltömítsék a kő kis pórusait, egyenetlenségeit, amelyek nagyban segítik a csiszolómunkát. Ezen túl a nedvesen végzett élezés után, a penge csiszolt felülete is szebb lesz. Nem túlzás néha munka közben is lemosni a követ, így tisztábban dolgozhatunk.

Én a követ tartó kezem alá a térdemre, mindig teszek egy ócska rongyot, vagy papírtörlőt, ami felszívja a lecsöpögő piszkos vizet. Ebbe menet közben a pengét is bele tudom törölni, így látom, hol tartok.

 Ezek után érdemes átgondolni, hogy a késünket milyen élszögűre akarjuk élezni. Persze menet közben nincs semmi olyan eszköz az érzékszerveinken kívül, amely segítene foknyi pontossággal beállítani ezt az élszöget, de viszonyítani azért tudunk. Nekem az iskolákban is használt derékszögű háromszög-vonalzók lebegnek ilyenkor a szemem előtt. Az egyik 30; 60; és 90 fokos, a másik 45; 45; és 90 fokos. Ha az így elképzelt 30 és 45 fok közé esik valahová az élszög, amit a hegyével magunk felé fordított késen látunk, és a kés még éles is lett, akkor jó munkát végeztünk. Persze ha az él nem középen fut, vagy az élszalagok a két oldalon nem egyformák, az felfogható hibának is, de a tényleges munkavégző képességet ezek a hibák nem szokták befolyásolni.

Ha valakit visszariasztana az a félelem, hogy még ezt a viszonylag tág (élszög) tűréshatárt sem lesz képes betartani, azoknak talán segítség lehet egy régi trükk. Ne törődjön a szögekkel! Tartsa, és mozgassa majd a kést úgy, mintha vékony forgácsokat szeretne lefaragni a kőből. Ezt az érzést viszonylag könnyű megszokni, és ha valaki képes ezt folyamatosan tartani, az többnyire egész jól el szokta találni a kívánt élszöget is.

Mint azt már említettem, a nagyolás sohasem megy csak úgy sitty-sutty. Persze vannak tényezők, amelyek megkönnyíthetik a munkát. Ilyenek, pl. ha az él még nem nagyon elhasznált (ebben az esetben elképzelhető, hogy nagyoló élezésre nincs is szükség), ha nem kell a jelenleginél kisebb élszöget beállítani (tehát nem kell túl sok anyagot eltávolítani az élről), ha a pengénk rövid, és ha esetleg csak egy oldalon kell élezni (ilyen is előfordulhat), ha az éleznivaló alapanyag inkább szívós, rugalmas (de nem túl hajlékony), nem túl kemény, nem rozsdamentes, és különösen nem porkohászati acél, és főként, ha rendelkezünk a szükséges eszközökkel, és elegendő idővel a tevékenységünkhöz.

 Lássunk hát neki!

 Mint azt már tudjuk, itt nagyolni fogunk, tehát minél rövidebb idő alatt igyekszünk minél több felesleges anyagot eltávolítani a pengéről. Ehhez nem elég hatékony, ha csak ráhúzva, minden húzás után oldalt (irányt) váltva dolgozunk. Lassú. Ha elkezdünk egy oldalt, azt legalább 10-szer, 20-szor húzzuk végig a kövön, oda-vissza rányomva. Ez több okból is jó.

 1/ a munkánknak lesz egy ritmusa, folytonossága, ami miatt van esély rá, hogy a folyamatos oda-vissza húzás kb. egy felületen (az élszalagon) fog történni.

2/ a követ tartó kéz is felveszi ezt a ritmust, így ahogy az egyenes élszakasz után ívelt rész jön (mondjuk a példa kedvéért), a kővel utána tudunk billenteni, követve az ív vonalát, könnyítve a kést tartó kéz munkáját.

3/ és a lényeg, hogy ezzel felgyorsítjuk az élen a sorjaképződést! Az élsorja megjelenése ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem baj. Sőt, az élezésnek ebben a szakaszában kifejezetten célszerű törekedni rá. Ez lesz a mi jelzőberendezésünk. Sorja csak azon a szakaszon jelenik meg, ahol már él is van. A sorja ugyanis az élen túli felesleges anyag. Tehát ahol sorja van, ott már él is van. Az élezés teljes második szakasza semmi másról nem fog szólni, mint hogy hogyan távolítsuk el ezt a sorját úgy, hogy alatta az él megmaradjon. Tehát az első szakasz addig fog tartani, amíg mindkét oldali élszalag sima (nem domború), törésvonalak nélküli nem lesz, és az utoljára élezett oldallal szemközti oldalon a ricassótól a hegyig folyamatos sorja nem jelenik meg.

 A penge húzásának útját, és irányát a kövön részint a kő (vagy amink van) mérete és alakja, részint az él mérete és alakja határozza meg. Én, ha indulásnak a penge bal oldalával kezdek (a hegy tőlem elmutat, az él pedig lefelé néz, úgy a baloldal), akkor a kés hegyét a kő hozzám közelebbi felének jobb szélére teszem (balkezesek a bal szélére, a kés bal oldalát), és úgy kezdem előretolni a pengét, hogy a hegy utáni ívet a kés tartásának módosításával is, és a kő enyhe utánbillentésével is követem. Ezután a kés további alakjától is függően koordinálódik a két kéz mozgásának összehangolása, de a lényeg mindenképpen az, hogy a kés a saját hegyének, és a kő tőlünk távolabbi felének irányába egyidejű mozgást végez. A mozdulat akkor jó, ha az él teljes hosszát végig tudjuk tolni rajta úgy, hogy közben nem szaladunk le a kőről. Ezzel a művelet még nem ér véget, hanem ekkor, ugyanennek a mozdulatsornak a fordítottjával elkezdjük a kést vissza, magunk felé húzni egészen addig, míg a hegy ismét az előbbi kiinduló helyzetbe nem kerül. Nekem az egy oldalon történő ilyen oda-vissza húzások számát, csak az szokta megszabni, hogy mikorra fárad el a kezem. A húzások számát néha így is számolom, de ez nem szükséges.

A kés jobb oldalának (balkezesek a másik oldalnak) megmunkálása hasonlóan történik, de ott számomra könnyebb, ha a kő távolabbi végére helyezem az él markolat felé eső végét, és onnan húzom magam felé úgy, hogy ezzel egy időben a kés a markolat irányában is mozgást végez. A felívelő hegy követése itt a mozdulatsor végére esik, és anélkül, hogy levennénk a kést a kőről, visszafelé is végighúzzuk a teljes élen, és innen az egész ismétlődik az elejétől, míg a húzások száma eléri a másik oldalét, vagy el nem fárad a kezünk, vagy meg nem jelenik a folyamatos élsorja.

Mindez így leírva talán kissé bonyolultnak tűnhet, de a gyakorlatban egyszerű. Ami valóban nehéz, hogy amíg ezeket a mozdulatokat végezzük, a kőnek és a pengének végig közel azonos szöget kellene bezárnia egymással. Ez a része a dolognak az, amit tényleg sokat kell gyakorolni.

Ha a pengén csorbulások keletkeztek, azokat is ebben az élezési fázisban tudjuk eltüntetni. Erre az esetre hallottam egy olyan megoldást, amely szerint az élezés előtt „vágjunk követ”, vagyis húzzuk végig az élt valami kemény dolgon, hogy eltűnjenek a csorba részek. Ezt én nem tartom okos dolognak. Bosszantó ugyanis, ha a csorbulást már régen leéleztem (tehát a megjelent sorja leér a csorbult rész aljáig), viszont a letompított rész még életlen, és emiatt kell tovább éleznem addig, amíg az a rész is kész nem lesz. És még egy gondolatot szeretnék a csorbulásoknak szánni. A kés az én szememben mindig valamiféle értéket képvisel. És a penge ennek az értéknek egy nagyon hangsúlyos része. És fogy. Minden élezéssel egyre kevesebb. Természetesen mindenkinek saját magánügye eldönteni, hogy mekkora problémát csinál egy ilyen élrondító valamiből, de minél inkább ragaszkodunk valamelyik késünkhöz, annál inkább érdemes megfontolni, hogy zavar-e minket az a csorba annyira, hogy három, négy élezésnyi anyagmennyiséget elvegyünk a késtől, csak hogy megint hibátlan legyen az éle. Kicsit olyan ez, mint a beszakadt köröm esete. Akármilyen mélyen is szakadt be, én csak annyit vágok le belőle, amennyi még nem fáj.

2/ Sorjamentesítés

Ezt a fázist a rendelkezésünkre álló eszközöktől függően, alapvetően kétféle módon végezhetjük el.

a)      Fokozatosan

b)      Egy lépésben

Fokozatos sorjamentesítés 

A fokozatos sorjamentesítés elve egyszerű. Ugyanúgy, ahogy a nagyolást végeztük, további, egyre finomabb, egyre simább köveken végezzük a munkát.

Ezek a szakaszok persze már nem fognak olyan hosszú ideig tartani, csak figyeljük az élszalagot menet közben. Ha annak felülete a finomabb kőtől elsimult, léphetünk át a következő fokozatra. Sorjaképződés még itt is lesz, de láthatóan egyre jobban elvékonyodik, a végén szinte már lebeg rajta. Vigyázzunk, ne törjük le!

A legutolsó fokozatnál változtatunk stratégiát. Itt jön az, hogy nagyon lágy mozdulatokkal, csak ráhúzva, (ill. a másik oldalt rátolva) minden húzás (és tolás) után oldalt (irányt) váltva koptatjuk le a lebegő sorja maradékát.

Ilyenkor a rányomás erejének döntő jelentősége van! Az erősebb nyomás fokozza a sorjaképződést, tehát igazán finom élt csak nagyon gyenge, szinte simogatásszerűen lágy mozdulatokkal lehet elérni. Ez komoly odafigyelést kíván. Ne itt rontsuk el a türelmetlenségünkkel! Az első három, négy húzással még általában nem válik le a sorja. Folytassuk addig, ameddig kell. Ami ilyenkor gond szokott lenni, hogy szeretnénk minél előbb megszabadulni már attól a csúnya sorjától, ezért kicsit változtatunk a szögtartáson, hogy előbb elkopjon. Igen ám, de ezzel könnyen fordított hatást érhetünk el, ugyanis az eddigi sorja tényleg lepottyan, de megjelenik egy új, amit az utolsó kővel hoztunk létre. Bosszantó hiba.

Elárulhatom, hogy bármilyen finom is az utolsó fokozatunk, egy minimális sorjácska-szerűség még egészen lágy mozdulatok esetén is maradhat utána. Ennek eltüntetésére való a bőröv. Valószínűleg sokan látták már, hogy hogyan fenik bőrön a borotvát. Ez ugyanaz. A bőrt lehetőleg ne támasszuk alá, csak kézzel feszítsük meg. Ennyi lazaság kell neki. Így a bőr egy kicsit nagyobb szögben éri majd az élt, mint a köveink, de mivel olyan lágy, és igazán nem is csiszol, inkább csak koptat, ezért ez pont így lesz jó.

Vigyázat, a bőrszíjra soha ne az él irányában húzzuk rá a kést, mert elvágjuk! Ez sokaknak nyilvánvaló információ, de megesett már, hogy valakinek nem volt az.

A bőrszíjas lehúzás nem csak irányában, hanem műveletében is eltér a kövön való munkától.

Itt nem kell finomkodni. Határozott mozdulattal nyomjuk rá az élszalagot a bőrre az él egy részén, és húzzuk le, majd emeljük el a bőrtől. Fordítsuk meg, és ugyanannak az élszakasznak a másik oldalát is végighúzzuk, de itt lentről fel. A végén itt is elemeljük. Ez az elemelés fontos! Mindenki hajlamos rá, hogy a bőrön tartsa az élt, amikor átfordítja a pengét. Ez épp elég arra, hogy amit javítottunk az élen a húzással, azt elrontsuk az átfordítással.

Egyszerre mindig csak az él egy szakaszát (a bőr szélességének megfelelőt) húzzuk le! Itt nem szerencsés dolog azzal próbálkozni, hogy a teljes élhosszt egyszerre húzzuk le, vagy fel a bőrön, mivel a legtöbb kés éle egy, vagy több helyen is ívelt, ami a laza bőr miatt nagyon bonyolulttá teszi a kés irányítását.

Egy lépésben történő sorjamentesítés

Erre a megoldásra rendszerint akkor kerül sor, ha nem rendelkezünk a fokozatos sorjamentesítéshez szükséges eszközökkel. Ezzel együtt jár az is, hogy a végeredmény valószínűleg nem lesz olyan minőségű, mint amilyen lehetne, de ha jól csináljuk, feltétlenül munkaképes lesz.

Mivel ezt a lépést mindenképp az eszközeink teszik függővé, így nézzük eszerint.

-Görgős (pl. Fiskars élező), konyhai korongos, vagy keményfémlapkás élezőkön csak nagyon lágy mozdulatokkal végig kell húzni a lenagyolt élt. A görgősnél nem kell annyira vigyázni, de a másik kettő csúnyán bele tud marni az élszalagba.

-”V” alakban beállított pálcás (rudas) élezők (pl. Spyderco készlet) esetén elvileg a vágási helyzetben, éllel lefelé tartott kést kell könnyű mozdulatokkal, fentről lefelé végighúzni úgy, hogy a húzás alatt a teljes él végighaladjon a pálcán. A gyakorlatban azonban, ez nem ilyen tiszta ügy, mivel a különféle íves részek az élen csak akkor élezhetőek a pálcák által bezárt (általában 40 fokos) szögre, ha a pálcát érintő élszakasz mindig éppen merőlegesen áll a pálcáknak arról az oldaláról nézve, ahonnan a két pálca egynek látszik (vagyis ahol az egyik épp takarja a másikat). Ez viszont egyes éltípusok esetén (pl. egy kukrinál) meglehetősen összetett mozdulatsort kíván az élezést végző személy részéről. Szerencsére az egyszerűbb pengeformáknál nem kell ilyen csuklónkat próbára tevő mutatványokat végeznünk.

Az ezekkel az eszközökkel való élezésnél feltétlenül figyeljük menet közben a megmunkált felületeket, mivel a pontatlan nagyolás miatt, vagy a pontatlan késtartásból eredően előfordulhat, hogy az élezés nem az élszalag sorja felöli részén, hanem pl. az élszalag levezető él felöli részén, vagy akár a levezető élen is történhet! Ezt lehet látni is, hiszen az élező fényes csíkot húz a megmunkált felületeken. Ha a nagyolt élszalaggal megegyező szögben csiszol a pálca, az is látható, mivel olyankor az élszalagon kis átlós irányú karcolások keletkeznek. Nyilván ez lenne az ideális, de a leggyakoribb mégis az szokott lenni, hogy a nagyolt élszögünkhöz képest a készlet egy másodlagos élszalagot produkál.

Aki egyébként sikeresen el tudja végezni a nagyolóélezést, annak azt ajánlanám, hogy ha már rendelkezik egy ilyen készlettel, akkor inkább vegye ki belőle az egyik pálcát, és próbálja meg úgy használni, mintha fenőacél lenne. Szerintem sokkal pontosabban lehet így elvégezni a sorjamentesítést, és könnyebb elkerülni az előbb említett másodlagos élszalag keletkezését is.

 -Fenőacélok, és más kézben tartott rúd alakú élezők használata esetén egy-két apró trükk is segítheti a jó fenést. 

Első a kés tartása. A rudat az ügyetlenebb kéz tartja, és mindenki úgy fogja, ahogy neki kényelmes, de a kés húzásánál előnyös lenne, ha nem magunk felé húznánk, mivel ez balesetveszélyes. A kifelé húzásoknál viszont a legtöbb embernek gondot okoz, hogy az él mindkét oldalát egyszer-egyszer, felváltva húzzák végig úgy, hogy közben a helyes szögtartásra is figyeljenek. Számomra a kés megfelelő megfogása után ez a probléma megszűnt. Ez úgy néz ki, hogy a kést hagyományosan tartva (a penge a markolat megfogásakor, a hüvelykujjunk felöli oldalon van) vesszük kézbe, majd egy kis elfordítás után állítjuk élezési helyzetbe. Az elfordítás a kés hossztengelye mentén történik úgy, hogy az él, a kést markoló kezünk bütykei felé mutat. Ilyenkor a markolat fogása kissé kényelmetlenebb, de még stabil. Mégis hamar ráérezhetünk a fogás előnyére, ha kipróbáljuk a gyakorlatban.

Tegyük az él markolat felöli végének egyik oldalát a fenőeszköz megfogás felöli részéhez. Most végighúzás nélkül, csak odatartva, próbáljuk meg elképzelni, hogy hogyan tudjuk majd menet közben minden végighúzás után az oldalakat váltogatni. Ha a megfogásunk jó, akkor mindkét oldalnál csak egy kis tartásmódosításra lesz szükség, ami jelentősen megkönnyíti a munkát. (Képeket lásd fentebb!)

A másik segítségünk a hallásunk lesz majd. Ehhez egy kis gyakorlást javasolnék az érdeklődőknek, valami kevésbé értékes késen. Próbálják meg a fent leírt tartással, az oldalakat is váltogatva, tempós mozdulatokkal végighúzni az élszalagot a rúdon (vagy acélon). Menet közben kis mértékben módosítsák a szögtartásokat, és figyeljék, hogyan módosult a megmunkálás hangja. Sajnos ezeknek a hangoknak a leírása nehézkes lenne, de nem is ez a cél. A célunk csupán az, hogy viszonyítani tudjuk ezeket a hangokat egymáshoz. Hogy meghalljuk a különbséget a “rossz” felületen megcsúszó, és az él megfelelő sávján dolgozó acél (vagy rúd) hangja között. Vigyázat, ez a hang acélonként és penge keménységenként eltérő lehet!

Egyszerűbb pengeformáknál a fenés oldalanként egy-egy folytonos mozdulatból áll. Az él markolathoz közelebb eső végét tesszük a fenőacél (vagy rúd) megfogásához közelebbi végére, majd a megfelelő szögtartásra ügyelve elkezdjük a kést lehúzni a rúdról úgy, hogy közben az él a rúdon előrefelé is halad. Nem az a lényeges, hogy a rúd teljes hosszán végighúzzuk a kést, hanem hogy a kés éle haladjon végig teljes hosszában a rúdon! Tehát a kés hegye még azelőtt le kell, hogy fusson az élezőről, mielőtt az élező hegyéig elér. Ezért is lehet egyes kézi fenőrudakon zárókupakot, vagy gumituskót látni. Az ilyen gumi, vagy műanyag végződéssel ellátott rudak másik felhasználási módja lehet az is, hogy a végződést egy asztalra, vagy más fix pontra helyezzük, és az ügyetlenebb kezünkkel a markolatot megfogva, függőleges, vagy más, számunkra kényelmes tartást felvéve végezzük el az élezést. Ilyenkor függőleges rúdtartás esetén rendszerint a rúd jobb, és bal oldalán dolgozunk felváltva, és a kést mindkét oldalon fentről lefelé húzzuk. Megdöntött rúdtartásnál a rúd egyik oldalán dolgozunk csak, és itt a kés egyik oldalát fentről lefelé húzzuk (a “V” alakú élezők egyik oldalán történő lehúzáshoz hasonlóan), de az él másik oldalát lentről felfelé! A lentről felfelé való húzásnál a megfelelő élszög pontosabb érzékeléséhez a rudat még jobban meg lehet dönteni, egészen addig, amíg a rúd és az asztal a számunkra kívánatos (él-) szöget nem zárja be, és ekkor a kést teljesen vízszintesen (az asztallal párhuzamosan) húzzuk a markolat felé. Kellő hosszúságú rúd estén talán nem olyan veszélyes ez a megoldás sem. Kissé megnehezíti ezt a fajta sorjalehúzó tevékenységet az, hogy a rudat is és a kést is minden egyes húzásnál újra, és újra be kell állítani, össze kell hangolni. Ennek ellenére pontos, és jó módszernek tartom.

Visszatérve a hagyományosan kézben tartott rúd alakú élezőkhöz, még egy élezéstechnikai lehetőséget megemlítenék. Gyakran a késeink hegyétől számított első harmada, fele az, ami előbb válik életlenné. Amennyiben nagyoló élezés nélkül, csak “élfrissítés” céljából állunk neki acélozni (fenni), akkor célszerű csak a hegytől számított 1-2 cm-es szakasszal kezdeni, ott felváltva kétszer, háromszor oldalanként meghúzni, majd fokozatosan egyre nagyobb, és nagyobb szakaszokat fogva haladni tovább, míg végül a teljes élhossz is megmunkálásra kerül. Ezzel a módszerrel a kopottabb rész kicsit több húzást kap, mégis ugyanazt a mozdulatsort alkalmazzuk, mint a teljes hosszúságú húzásoknál, így nem esünk ki a fenés ritmusából. Különösen jó ez a szakaszosan növelt húzási hossz magasra felívelő hegyű (pl. nyúzókések), vagy tantó hegyű késeknél, ahol a hegy körüli részek egészen más késtartást igényelnek, mint az él többi szakasza.

Az élfrissítéssel kapcsolatban említést érdemelnek azok a fenőacélok, fenőrudak, amelyek lapított (lencse) keresztmetszetűek. Ezek ugyanis lehetővé teszik, hogy az élesebb oldalaikat használva kissé intenzívebben, enyhe túlzással “nagyolva” dolgozzunk, míg a laposabb részek inkább a simító funkciót látják el. Itt természetesen a két eltérő rész hatékonysága között nincs akkora eltérés, hogy emiatt azokon az itt leírtaktól eltérő módon kelljen dolgozni.

Általánosságban elmondható még az acélozásról, hogy nem az anyagleválasztás az elsődleges célja, hanem a felhasználás során elnyomódott, de még nem elkopott él helyreállítása. Ezért van az, hogy a sikerességének csak egy ideig örülhetünk, de ha már a próbálkozásaink érezhetően hatástalanok, az újranagyolás elkerülhetetlen. Pár alkalommal, ha a lágy fenés már hatástalan, megpróbálkozhatunk azzal, hogy oldalanként 1-1, vagy 2-2 erőteljesebb lehúzást csinálunk, ami valószínűleg új élsorját fog létrehozni. Ha ettől megjelent a sorja, akkor a szokásos lágy sorjalehúzó mozdulatokkal próbáljuk meg azt eltávolítani. Jó eséllyel így is használható élt fogunk kapni.

 -Ha sima felületű kézben tartható, vagy asztali kövünk, esetleg gyémántporos élezőnk van, azzal a fokozatos sorjamentesítésnél, a legutolsó lépésben leírtak szerint járjunk el. Így az élszalag felülete ugyan nem fog elsimulni, de a durva sorja lemunkálható.

Hasonlóan járunk el akkor is, ha egyáltalán nincs simító, finom felületű élezőeszközünk. Ebben az esetben kénytelenek vagyunk a durva élezőnket használni úgy, mintha simító lenne. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy amíg az adott durva kővel nagyolunk, addig a nagyolásnál leírt módon addig használjuk, amíg a kívánt élszög be nem állt, és amíg a folyamatos élsorja a hegytől a ricassóig meg nem jelent. Ezután technikát váltunk, és csak ráhúzó mozdulatokkal, lágyan, minden húzás után oldalt is váltva igyekszünk lekoptatni a sorját. Természetesen itt igazán finom élre senki se számítson, de valami munkaképes dolgot feltétlenül elérhetünk.

A szükséghelyzetekre jellemző, hogy azzal dolgozunk, ami éppen van. Mégis, ha egy felszerelés összeállításánál az élezőkészletünket is minimálisra kell csökkenteni, akkor én inkább a durva élezőeszközt részesíteném előnyben a finomakkal szemben, mivel a nagyolóval, úgy ahogy tudunk sorjamentesítést végezni, de egy simító eszközzel nagyolni képtelenség. Ha a bőrövét szándékozik valaki sorjamentesítőnek használni, akkor nem árt tudnia, hogy a durva élezés utáni erős sorját a bőr önmagában nem képes lekoptatni! A durva eszköz és a bőr közé tehát kell egy átmeneti fokozat. Az éllel rendelkező munkaeszközeink fontossága miatt én nem ezzel próbálnék helyet spórolni.

AZ ÉL KIPRÓBÁLÁSA

Az élesség ellenőrzésére számos módszer létezik. Én most leírnék kettőt. Ezek alkalmasak az él valamiféle minőségi rangsorolására is.

 1./ Szőrteszt

 Én az alkaromon szoktam, de van, aki a lábán szereti kipróbálni, mert kevésbé feltűnő. Az élezésnél használt szögtartással kell végighúzni a pengét a testfelületen úgy, hogy az él először a szőrszálak töveivel érintkezzen, és onnan haladjon arrafelé, amerre a szőrszálak állnak.

-Első szint: Egy- két szálat elvág, de a legtöbb ottmarad. Én ilyenkor már élezőért nyúlok.

-Második szint: Egyszer végighúzva, az él alatti szálak nagy részét elvágja, és csak pár szál marad el.

-Harmadik szint: Egyszeri végighúzás után kissé sercegve, pattogva, de az összes szálat elvágja. Kézi élszalagos élezéstől ennél jobbat senki ne várjon. Ez már nagyon jó!

-Negyedik szint: A kés semmi hallható, és érezhető dolgot nem csinál. Ha nem nézünk oda, akkor csak olyan érzésünk van, mintha végigsimítanánk a karunkon valami kemény tárggyal. Csakhogy teljesen tiszta, szőrmentes felület marad utána. Kézzel jól élezett skandináv élek néha szokták tudni ezt.

-Ötödik szint: Borotvakés teszt. (Régi nyeles borotvák ellenőrzésére.) Ujjaink közé csippentünk egy hajszálat úgy, hogy lazán lelógjon. Ezután legalább egy centiméterrel a megfogás helyétől a hajszálra helyezzük a penge élét. Ha az él jó, már itt érezni, hogy megakad. Húzzuk tovább a kést. Semmihez nem hasonlítható élmény érzékelni, ahogy a szálat átlósan átvágjuk.

A teszt hátránya, hogy személyenként eltérő szőrminőséggel kell számolni, ezért egyes emberek esetén teljesen eltérő eredményeket is kaphatunk!

Egy másik említésre méltó dolog, hogy nem feltétlenül a nagyon finom él a “jó él”! Számos feladatnál sokkal jobban képes teljesíteni egy viszonylag durva él, amit talán a kaszakövön kívül nem is éleztünk mással. Ezt mindig az adott helyzetben célszerű eldönteni, esetleg akár ott az adott feladathoz igazítani az élt. Tehát egy ilyen rangsor nem feltétlenül jelent szó szerinti minőségi rangsort is.

2./ Papírteszt

Megfelelő viszonyításra akkor alkalmas, ha mindig azonos minőségű lapokat használunk. Kartont viszonylag életlen késsel is el lehet vágni, a tartás nélküli papírokat (szalvéta, papír zsebkendő) viszont jó élű késekkel is alig. Célszerű valamilyen vékonyabb írólapot használni ehhez.

-Első szint: Vastag karton sarkának átlós levágása úgy, hogy az él egy szakaszát használjuk. (macheték esetén ez gyakran elég is)

-Második szint: Egy kézzel a levegőben tartott vékony írólap sarkának átlós levágása úgy, hogy az él egy szakaszát használjuk.

-Harmadik szint: Egy kézzel a levegőben tartott vékony írólap tetszés szerinti szétvagdalása úgy, hogy teljesen mindegy, hogy az él melyik pontját, vagy szakaszát használjuk. Ilyen éllel akár “S” alakot is vághatunk a lapba.

Ez utóbbi tesztelés hátránya, hogy a rosszul tartott lapot jól élezett késsel is nehéz jól elvágni, előnye viszont, hogy fogazott kések fogárkainak kipróbálására is használható.

-Végül a kedvencem: Papírhenger.

Az eddig is használt írólapot, vagy csak egy réteg újságpapírt használunk hozzá úgy, hogy a mutatóujjunk köré tekerjük. A feladat nehézsége abban áll, hogy a túl sima él egyszerűen megcsúszik rajta, még gyakran akkor is, ha nagyon éles. A vizsgált élnek képesnek kell lennie átlós húzással belekezdeni a felületbe, és legalább a felén túl kell tudnia vágni a hengert. Nem hiba, ha nem sikerül teljesen átvágni, mert gyakran a levágott hengerrész már idő előtt szétbomlik. Ennél jobb él nekem sem kell. 

UTÓSZÓ

“Aki túl élesre fen, élét hamar veszti”  (Tao Te King)

hegyespenge

Címkép: Aba-Novák Vilmos: Köszörűs, 1927, Magyar Nemzeti Galéria