Shared by eszpee
így bizony.

1944 szeptemberében London lakói arra lettek figyelmesek, hogy bizonyos épületek minden előjel nélkül felrobbantak. Se német bombázót nem láttak, se a V-1 lövedékek zúgását nem hallották, csak a robbanást. Churchill kormánya előbb gázrobbanásokról beszélt, majd Hitler bejelentése után kénytelen volt elismerni: a németek ballisztikus rakétával lövik a várost.

A rakétatámadás roppant kellemetlen formája a háborúnak. Ha az ellenség lovagokkal vagy tankokkal jön, akkor meglehetős veszélynek teszi ki magát. Még ha tüzérséggel támad, akkor is lehetőség van az ellencsapásra, ágyút minden hadsereg tart (kivéve a magyart). Amíg a németek repülőgépekkel támadták Angliát, addig a bombák áldozatai mellé oda lehetett állítani a Royal Air Force hős vadászpilótáit, és a (súlyos) német veszteségeket. Ezenkívül jó előre riasztani lehetett a lakosságot, hogy legyen színes begubózni, mert jönnek.

A V-2 ellen nem működött a riadó, az egyszer csak ott termett, és bumm. Hitler igen büszke volt az új játékára, és azt remélte, hogy a csodafegyver – amely egyébként a német hadigépezet legköltségesebb ékköve volt – megtöri a briteket, és meg fogják adni magukat.

Ámde ha egy kocsmában úgy döntünk, hogy a dartot a legnagyobb darab nehézfiú hátába állítjuk, akkor elég valószínű, hogy bár neki fájdalmat okozunk, de aztán oda fog jönni méltatlankodni, és akkor a célbadobó tudományunk már nem segít, neki meg keményebb az ökle.

Sőt, nincs is más választása szegénynek, mint hogy odajöjjön és leverjen, főleg ha nem egy, hanem sok dartot állítottunk már a hátába, és hangosan kiabálunk, hogy van még. Tehát jönni és ütni fog.
[...] Bővebben!