Shared by eszpee
Pándi Balázs a legnagyobb.
"Valahol minden ember metálos" - Pándi Balázs a Quartnak
Rónai András, Puskár Krisztián [2009. február 25. 08:00]
Pándi Balázs dobol megszámlálhatatlan magyar zenekarban a death'n'rolltól kísérleti-zajos formációkig; valamint több nagynevű külföldi elektronikus vagy improvizatív zenésszel is játszik, például Aaron Funkkal (Venetian Snares). Fucktothemusic néven meg koncerteket szervez. Interjúnkban minderről szó esik, a metál katonáiról és a jazzdobosokról, és hogy szabad-e versenyt inni belorusz death metál-zenekarral.
Először beszéljünk a nemzetközi együttműködésekről, amikben benne vagy. Megjelent már a Last Step-lemez, amin Aaron Funk (akit legtöbben Venetian Snares néven ismernek) a te dobolásodat használta fel, és kilátásban vannak újabb dolgok is.
Aaronnal az együttműködés 2006 őszén indult be igazán; már korábban is volt itt, de ekkor volt kilátásban az, hogy ide is hurcolkodik hosszabb időre. Írtam neki, hogy csinálnék egy Snares-bulit, mire visszaírt, hogy majd beszéljünk erről, de mivel ő már hallott rólam, első körben az érdekli, hogy felvegye a dobolásomat és abból mintázzon a készülő lemezére. Az egész annak indult, hogy én dobolok valamit, ő fölveszi és kezd vele majd egyszer valamit. Aztán hamar átment abba, hogy már két napja ott voltunk a stúdióban éjjel-nappal, és megbolondulva vettünk fel újabb és újabb dolgokat, mivel ha volt egy ötlete egyikünknek, abból rögtön jött vagy három másik. Akkoriban történt amúgy, amikor a Pink And Green VIP című számot vettük fel [megjelent az Pink And Green című ep-n], hogy arról dumáltuk, hogy doboljak fel old school funk alapokat. Mivel ugye ebből jött a jungle alapját képző Amen-break, amit Aaron is jócskán használ a zenéjében. Felmerült, hogy egy James Brown-számot egy az egyben ledobolok. Elkezdtük énekelni, hogy "I feel dead", ami akkor jó poénnak tűnt valamiért. Hazamentünk, másnap reggel jött az sms, hogy: "Dude, we killed James Brown." Néztem az interneten, aznap este halt meg James Brown, amikor ezt elkövettük. Aaron egyébként a mai napig használja a mintáimat az összes lemezén, csak mivel nagyon sűrű a zenéje, előfordul, hogy egy számban csak egy ütemre jön be egy dobtéma.
Felismered, hogy ezt te játszottad fel?
Fel. Van, amikor nem is mondja, csak átküld egy számot, hogy mostanában ezt csinálja, és meghallom benne a mintát. Pedig azóta már vettünk fel mást is, másik hangzással, de azt is ugyanúgy felismerem. Abból a 2006-os "sessionből” [nevet] lett a Last Step-lemezen is az összes téma. Utána meg ő visszaköltözött Winnipegbe, Kanadába, de megmaradt a barátság, így megbeszéltük, hogy kimegyek hozzá és folytatjuk ezeket a dolgokat, ami októberben meg is történt. Vett nekem egy komplett Gretsch dobot, hogy legyen ott is motyóm, béreltünk egy csomó mikrofont meg mindent, ami kell, és két hétig szinte folyamatosan felvettünk meg zenéltünk.
Ebből lesz a lemez John Zorn kiadójának, a Tzadiknak?
Vagy ebből, vagy sem. Megmondom őszintén, hogy most, hogy nem csináltam a koncerteket november végétől, így sokkal többet gyakoroltam, talán többet is, mint az elmúlt tizenhat-tizenhét évben összesen. Ezért jobb szeretném már, ha újabb dolgok kerülhetnének a lemezre, mert most már sokkal választékosabban tudok játszani, illetve elmélyültem a dobolásnak pár érdekes részében, többek között a jazz-dobolásban is. Nem mintha az rossz lenne, amit felvettünk, de nyílván az ember törekszik arra, hogy a lehető legjobb felvételből lehessen építkezni, ha épp egy nagyobb fejlődésen megy keresztül. A másik az, hogy Aaronban az különösen szimpatikus, hogy soha nem csinál úgy zenét, hogy van egy szerződése ide, akkor azt teljesíteni kell - hanem zenélünk, aztán ennyi, vagy ki lesz adva, vagy sem. Így ez a Tzadikos dolog is olyan, hogy megvan az ajánlat, de sosincs görcsölés ezen, hogy "még három számot kell írni, hogy kiadják." Csináljuk a dolgunkat, aztán ha összejön annyi és olyan zene, akkor azt Aaron a Tzadikhoz küldi és nem a Planet Mu kiadóhoz. A tervezett alapfelállás egyébként az, hogy rajta és rajtam kívül egy Los Angeles-i szaxis csávó lesz még a lemezen, Aaron szerint brutál forma, bár a nevét még sosem mondta, csak azt, hogy "this guy from LA"; meg John Frusciante fog gitározni, aki Aaronnak nagyon jó barátja.
Vele találkoztál egyébként?
Nem. Amit eddig csináltunk vele, egy tracket Kanadában, azt az internet segítségével, sávküldözgetéssel raktuk össze. De majd most egy fesztiválon fogunk lógni pár napot áprilisban, ahol én játszom Ottóval [Otto Von Schirach], Aaron és John pedig a Speed Dealer Moms nevű duójukkal fognak fellépni.
Ha már szóbahoztad Ottót, abból például lesz lemez? Illetve mi van a többi ilyen együttműködéssel?
Szó van erről is; de igazából ez a dolog a bulizásról meg a bálról szól, és amit Aaronnal csinálunk, az sokkal kreatívabb. Persze jó a show is, de a sokadik után már nem biztos, hogy tud annyi újat nyújtani. Szó van arról, hogy Csihar Attilával és Ben Weinmannel a Dillinger Escape Planből csinálunk pár tracket, ami új lendületet adhat ennek a produkciónak, de Aaronnal teljesen más jellegű az együttműködés. Mindketten a páratlan ütemek nagy rajongói vagyunk régóta, így nem kell egyikünknek sem magyaráznia a másiknak, hogy hogy néz ki az, ha valami ötben vagy hétben van; és mivel emberileg is nagyon egy hullámhosszon vagyunk, nagyon olajozottan folynak a közös munkák. Meg hát furcsa dolog, hogy így huszonöt évesen ilyet mondok, de már sokkal jobban élvezem azt, ha nem kell kimozdulnom, hanem otthon zenélhetek nyugodtan. Még arról van szó, hogy Csihar Attilával és Merzbow-val turnézunk az év végén. Az a baj, hogy Merzbow-val nagyon nehéz kommunikálni. Olyan szinten nem beszél angolul, hogy az hihetetlen; ha egy olyan szót használsz, amit nem ismer, akkor egyszerűen nem ír vissza. Úgyhogy elég nehézkes vele a kommunikáció, szerintem decemberre pont le tudjuk fixálni így a dolgokat. A Chief Rebel Angel táján is rendeződtek a dolgok, így megújult erővel álltunk neki az új számoknak, amiről elmondhatom, hogy az elsőhöz képest "a dallamos részek még dallamosabbak, a keményebb részek még keményebbek lettek." [nevet]
Turnéztál a To Live And Shave nevű együttessel; ez milyen volt, és mi ez egyáltalán?
A kilencvenes évek elején alapította Tom Smith és Rat Bastard, aki már szintén hatvan felé közeledik. Ő egy nagyon radikális forma, az a történet jellemzi a legjobban, hogy egyszer egy turnéján egy csávó annyira kikészült a zajtól, amit játszott, hogy odament és ráfogta a fegyverét. Ő meg odakiabálta neki, miközben tekergette a gombokat, hogy "Húzd meg a ravaszt, mert kurvára nem fogom abbahagyni." Szóval ők kezdték, aztán lett belőle egy folyamatosan változó kollektíva, benne van a Weasel Walter a Flying Luttenbachersből; a Manhattanben élő, magyar származású Nándor Névai, aki nagy black metálos forma (a legenda szerint minden alkalommal, amikor black metált hallgat, kifesti magát. mint a klasszikus norvégok ), de írt barokk zenét is gépzongorára; Thurston Moore, Andrew WK, Mark Morgan a Sigthingsból, Don Fleming, Chris Gier, a Thurston öccse, a Graham is. Aztán az történt, hogy a Tom lekötötte ezt a másfél hónapos Európa-turnét, és írt mindenkinek, hogy gyertek át. A többiek meg egyenként mondták vissza mindenféle okokból. Úgyhogy a végén a tíz emberből maradt a Tom mellett a Sickboy, egy belga srác; Eva "Orphan Fairytale" Van Deuren, aki turnézott a Sonic Youth-szal; Joke Lanz, aki Sudden Infant néven csinál zajzenét; Gaybomb meg én. Ebből Gaybomb volt az egyetlen, aki már játszott a Shave-vel, és ezen kiakadtak a többiek, hogy Tom miért csinálja meg ezt a turnét, de ő meg már lekötötte az egészet, mondta, hogy ezt meg kéne csinálni és kellemetlen lenne törölni egy másfél hónapos turnét. A konfliktusok közben elmélyültek, így most az van, hogy 2010-ben, amikor húsz éves lesz a zenekar, lesz egy búcsúturné, amin mindenki ott lesz, azután pedig feloszlik a csoport.
Én Rat Bastarddal játszom még a Laundry Room Squelchersben; Tommal pedig csinálunk egy másik projektet Rope Cosmotology néven, amiben a Darkest Hour nevű metal-hardcore zenekar dobosa van benne még, Ryan Parrish; a Ferkó haverom [Kovács Feri], aki a Pástorsban szaxis, meg a nagyobb közönség a London Expedíció csodálatos videósorozatból ismerheti; benne van egy Tim Lane Seaton nevű Los Angeles-i basszusgitáros, aki nagyon sok reklám- meg filmzenét csinál, illetve mi ketten Tom-mal. Így vagyunk öten, aztán majd meglátjuk, most lesz az első Európa-turné. Úgyhogy a To Live And Shave In LA-t már nem nagyon erőlteti senki, bár nyáron Belgiumban feldoboltam egy lemezre való anyagot, amiből majd elválik, hogy lesz-e valami. Amivel kapcsolatban nagyon lelkes vagyok még, hogy a Gaybombbal csinálunk egy duólemezt. Ő négy mágneskártya-leolvasó géppel zenél. Főállásban autista gyerekeket tanít, és régebben ezeket a gépeket használták, szavak voltak rájuk írva. Most ezekre a kártyákra zajokat vesz fel meg bármi mást; koncerteken sokszor azt rögzítette, amit zenéltünk, és ezekkel játszott, szkreccselt velük, bedugta, visszahúzta. Felvettem és elküldtem nagyjából háromnegyed óra dobot neki, ezt átteszi kártyákra, és ezekkel fog játszani meg keverni zajokkal. Ez az, amit most per pillanat talán a legjobban várok. Biztos hogy nagyon radikális zene fog születni belőle.
Ezek azért főleg zajos, improvizatív meg kísérleti formációk – pedig te metálosnak indultál, nem?
Valahol minden ember metálos. Mindannyian a metál gyermekei vagyunk, a rock katonái! [nevet] Én a mai napig nagyon sok metált és punk/hardcore zenét hallgatok. Szerintem ezek az emberek, akik aktívak, tevékenyek, ezekben egy csomó energia van - és fiatal korában az ember miben találja meg az energiát? Hát a bömbölő metálban. Főleg ha még a szülei is kiabálnak miatta, hogy "kapcsold le ezt a szar zenét", akkor tényleg azt gondolja, hogy ebben minden benne van, ami bennem is. Ez szerintem tök normális. Nyilván erre is vannak megfelelő tudósok, akik megfejtik, hogy ez miért van; de úgy látszik, hogy az új zenékre, furcsább zenei megoldásokra hajlamos embereknek nagy mérföldkő volt a pubertáskori metálrajongás. Én egy embert nem láttam még, aki mittudomén, az E-Klubba járt volna habpartiba, és utána megcsinálta volna a nem tudom milyen súlyos lemezt. Aaron is annak idején Black Flageket meg ilyeneket játszott egy punkzenekarban, aztán ez lett belőle, már tizenakárhány évesen már vette fel ghetto blasterrel a hangokat, amiket bármiből ki tudott csiholni az utcán, aztán játszotta őket párhuzamosan, meg mintázta Amigán.
Tudsz mondani olyanokat, akik hatottak a játékodra? Vagy olyanokat, akiket utálsz?
Nem tudok egy konkrét listát felsorolni; nyilván mindenki hatott, akit valaha hallottam és tetszett vagy jobban felkaptam rá a fejemet. Akit nagyon bírok, az a Richard Hoak a Brutal Truth-ból. Meg nem mondod, hogy mit játszik, és nem azért, mert olyan komplex, hanem mert nagyon koszosan dobol, kibaszottul intenzíven. Esélyed nincs arra, hogy kiderítsd, hogy mit csinál, annyira nincs semmilyen mérőn rajta, kapkodósan játszik. (Egyébként nagyon érdemes vele elolvasni a SickDrummer interjúját.) Láttam egyszer őt élőben, egy cseh grindcore fesztiválon lógtunk is együtt, hatalmas forma. Vasárnap reggel bekopogtatott a kocsiba, hogy nincs-e nálunk valami maradék drog, mert át kell érnie Bécsbe és elfogyott az MDMA, amit a szervezőtől kapott a fesztiválra [nevet]. Akiktől viszont kivagyok, azok a dob sommelier-k, akik állítgatnak, órákon át hangolnak - ezek pont azok az emberek, akik kurvára nem érzik a lényegét a dobolásnak. Olyanok, mint akik a kosárlabdás kártyákat vásárolták régen: gyűjtik a dobokat, megfejtenek, ettől hülyét kapok, amikor ilyenekkel jönnek, hogy "Hülye vagy, annak olyan közepesen megszólaló csattogós hangja van." Mindig azokat szerettem, akik csak tették a dolgukat, meg akiknek megvolt a sajátos hangzásuk, és inkább zenéltek, mint a hülyeségekkel foglalkoztak. Max Roach, Elvin Jones például.
Érdekes, hogy ezeknek a korai jazzdobosoknak korántsem volt annyi lehetőségük, hogy különféle hangzásokkal kísérletezzenek, mert csak párfajta mikrofon volt, meg két-három dobmárka, de nekik ezer százalékig a kezükben volt a sound. Manapság már sokan annyira rákattannak egy-egy zenészre, hogy addig nem nyugszanak, amíg nem dobolnak úgy látványra, mint a kiszemelt dobos. Megnézel egy klipet és olyan érzésed van, mintha valami artistaképző promóciós videóját néznéd zenei aláfestéssel. Zeneileg meg ma már kikevernek csomó mindent; meg lehet azt csinálni, hogy beviszed a stúdióba a lemezt, hogy így szóljon a dob, és akkor a megfelelő programokkal pontosan úgy fog szólni. Annak idején ugye erre nem volt lehetőség, mégis tök másképp szóltak a kor meghatározó dobosai. Koromnál fogva sem hallgatok ezer éve jazzt, de már így is kihallom, hogy egy lemezen a Max Roach dobol vagy az Ed Blackwell vagy a Rashied Ali.
Régebben talán az emberek jobban elkapták a zenélés lényegét, nem volt ennyi minden körülötte, amivel foglalkozhattak volna, hanem az volt, hogy leültek és csinálták a dolgukat. Most meg booking meg kiadó, meg cipőmárkák és csuklószorítók szponzorálnak. és mindenki ezzel foglalkozik, csak éppen zenélni felejtenek el közben. Sokkal ösztönösebb volt az egész, ma nagyon a kialakult dolgok után mennek az emberek, és ez nyilván a dobolásban is lejön. Aztán ennek az a vége, hogy gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy ki dobol egy lemezen, akár összerakhatták volna a Drumkit From Hell programmal is, ugyanannyi jelentősége van. Én éppen ezért is iktattam ki például az editálást a felvételekről, amiken dobolok. Ha szarul játszom, akkor szarul játszom. Egy elbaszott dolognak ugyanúgy megvan a varázsa; lehet, hogy attól él igazán. Ahhoz tudom hasonlítani, hogy az emberek többsége sem a normális csajoktól borul ki, hanem mindig az elbaszott nő után megy a legnagyobb sírás, az a legvonzóbb, az az, akihez az ember nagyon tud ragaszkodni. Ami a felvétel részét illeti, van egy stúdió Bostonban, egy Will Dandy nevű gitáros csinálja Dead Air néven (Orchid, Ampere, Bucket Full Of Teeth), és annak konkrétan a konyhájában van a felvevő szoba. Na ott kurvára szar a master, nagyon halkak a felvételek és nagyon koszosak. Mégsem az van, hogy kihallod a sok apró hibát, hanem a segítségükkel olyan zajhalmaz jön létre a felvételeken, ami brutálisan húz, és pont ettől van egy ilyen rettenetes faszszaga az egésznek, amitől átjön az energia.
Említetted, hogy mostanában nem szervezel koncerteket. Miért döntöttél így?
Az utóbbi időben nagyon durva stressz volt szervezni. Rohangáltam össze-vissza, ilyen rider, olyan rider, teljesen le voltam strapálva idegileg, viszont a zenélésre nem jutott se idő, se agy. Volt, hogy nem ültem le a dobhoz három hétig. Pedig azt már csak csinálom kilencéves korom óta, meg bár sokan a koncertszervezés miatt ismernek, mégis csak az az elsődleges dolog számomra. Úgy döntöttem, ebbe fektetem bele száz százalékosan az energiámat. Anyagilag is egyre problémásabb lett a helyzet - most meg aztán pláne: bárki, akinek van dolga komolyabb összegű valutával, érzi a bajt. Már ha csak a lemezvásárlást nézzük, már 10-20 eurónál is szembetűnő a változás. Amikor pedig több ezer euróról van szó, ugye olyankor pláne sokat számít. Ha valaki kért mondjuk négyezer eurót egy fél éve, az most kábé kétszázezer forinttal több, ami egy ilyen kaliberű bulinál nagyjából ötven fizető: ezen pedig simán múlhat az, hogy ki tudjuk-e fizetni a fellépőt a belépőből vagy sem, nagyot bukunk-e vagy csak enyhébb mínuszra jövünk ki. Én ráadásul közben belekezdtem egy pólószitázó vállalkozásba is. Nem hagytam abba a szervezést végleg, mert aki ezt valaha is szerette csinálni, az úgyse tudja abbahagyni. Kicsit feltuningolom magam anyagi javakkal, és akkor bátrabban hozok majd el előadókat. Már most egyébként áprilisra van szó egy-két koncertről, illetve biztos, hogy meg fogom csinálni idén az Animal Collective-et meg a Municipal Waste-et, illetve szó van egy esetleges Sunn0)))-koncertről is.
Hogy jött össze a koncertszervezés, hány éves voltál egyáltalán, amikor elkezdted?
Tizenhét. Mindig volt bennem bizonyos mértékű hiperaktivitás, mindig éreztem a késztetést arra, hogy csináljak még valamit a zenélésen kívül, ami kapcsolódik hozzá. Van egy régi nagyon jó barátom, Jakab Zoli, aki most a BPRNR oszlopos tagja meg a Newborn és a Bridges To Solace énekese; nagyon sokat lógtunk együtt annak idején, és ő is pont ugyanilyen volt, nagyjából tizenhat évesen már hozta ide a külföldi zenekarokat. Most azt hozzá kell tenni, hogy amikor mi ezeket a bulikat csináltuk, akkor nem nagyon hozott ide senki rendszeresen külföldi zenekart ezen a szinten. Voltak régebben is szervezők, de azok hamar feketelistára tették a magyar koncertszervezőket Nyugaton azzal, hogy nem fizették ki a fellépőket, nem volt szállás. Aztán tizennyolc évesen megtalált a Propagandhi, hogy hallják, hogy csinálok koncerteket. Azt hittem, hogy szórakozik velem valaki, mert az egy komoly zenekar volt akkor is (ahogy most is) – az akkori szintemhez képest meg pláne. Visszaírtam, hogy küldjék a dátumot; már gázsit írtak meg ridereket küldtek, amikor azt mondtam, ezek tényleg nem szórakoznak, ideje lesz lekötni a koncertet valahova. Az nagyon jól sült el, a mai napig nagyon jó baráti kapcsolat van a zenekarral. A turnénaplójukba betettek egy fotót rólam és Chrisről a zenekarból, és aláírták, hogy "some guy and the best promoter in the world". Utána amikor el akartam hozni az Availt, írtam nekik, hogy már csináltam a Propagandhit, a booking leinfózott engem a turnémenedzsernél, ő mondta, hogy ez megbízható, kifizet, jól csinálja, és onnantól kezdve ment. A Zolival nagyon össze voltunk nőve, és sokáig csináltunk együtt bulikat. Aztán ő egyre gyakrabban meg hosszabb turnékra ment a Newbornnal mindenfelé, így elkezdtem egyedül is csinálni bulikat. Közben kicsi megváltozott az érdeklődési körünk is zeneileg, így én hoztam olyanokat, amikért ő nem tudott lelkesedni, és én nem is vártam, hogy ezeket együtt csináljuk, úgyhogy kialakult, hogy egyedül csináltam a dolgokat. A barátság természetesen a mai napig megmaradt, olyannyira, hogy ha a Bridge to Solace-ben bármi gáz van, mindig megyek kisegíteni.
Tizenhét évesen megkerestél egy zenekart? Akkor még nem is nagyon volt internet Magyarországon.
Akkoriban jött be. Kispestről ki kellett járnom a Duna Plázába internetezni. Az első konkrétan úgy jött, hogy Zoli elment az egyik turnéra, német ismerősei jöttek volna játszani, mondtam, hogy ne mondd le, majd én megcsinálom. Zeneileg ezek az első koncertek nem voltak annyira nagy megfejtések, viszont annál meghatározóbb élmények voltak, amikor tizenegy körül lefőztünk a zenekarra, kimentünk értük a benzinkúthoz, együtt bejöttünk, kaja, városnézés, koncert, utána másnap reggel mindig korán kelés, vittük őket megint a városba. Ez meghatározó időszak volt az életemben. Nagy hatás volt az is, hogy ezekkel az arcokkal együtt lógtam. Biztos vagyok benne, ha most összeszámolnám, amit több okból kifolyólag nem tudok megtenni, de legalább kétszáz zenekar volt - és ezekkel mindig baráti viszony alakult ki rögtön, ami a legtöbb esetben végigbeszélgetett éjszakákba torkollt. Főleg azért volt ez akkoriban nagyon nagy, mert ugye nem volt elterjedt az internet, így eléggé sok mindenről - akár zenéről, akár azon kívüli területekről - úgy tudtál meg bármit, hogy idejöttek ezek az emberek több ezer kilométerről és elmesélték.
Hogy volt például az Arcade Fire dobosának előző zenekarával?
A Keplert én egy Troubleman Unlimited válogatáson hallottam és rögtön megtetszett. Láttam, hogy jönnek Bécsbe, írtam a szervezőnek, hogy elhoznám a zenekart. Mondta, hogy oké, x összeg. Megbeszéltük az ismerősökkel, hogy ha összedobunk fejenként egy tízest, akkor meglesz. A Kepler meg Snailhouse bulijára eljött kőkemény hat fizető (az ismerősök mellett). Az egyik ráadásul egy tarajos punk volt, akit talán a szél fújt be az utcáról: ha valaki meghallgatja a Keplert vagy ismeri akár az Arcade Fire-t, az rögtön vágja, hogy nem találta meg benne a számításait. Borzalmasan őrjöngött is, hogy visszakapja a lóvéját, úgyhogy végül öt fizető volt... Már kora délután jöttek, városnézés, satöbbi, összehaverkodtunk, és látták, hogy kicsit feszült vagyok. Koncert közben többször is bemondták, hogy mennyire élvezik az utat, milyen jó itt Budapesten, meg hogy látják, hogy Balázs kicsit feszült, de hát neki sem kell semmin aggódnia. Utána mondták, hogy annyira élvezték meg annyira tetszett Budapest, hogy csak annyi pénzt hajlandóak elvinni, ami a kapuból összejött. Pedig volt egy több száz eurós garancia a bulira, amit kész is voltam nekik átnyújtani, de ők nem engedték. Azért én be voltam szarva, mert lehet, hogy ők ezt mondták, de mi lesz a szervezővel; ő meg írt, hogy imádták, kedvenc helyük volt Budapest, és ha túl drága ennyiért egy zenekar, akkor jönnek olcsóbban is ezentúl, csak legyen itt koncert. Így jött el fillérekért egy csomó zenekar, például az Explosions In The Sky, pedig ők már annak idején is nagymenők voltak Nyugaton. De említhetném még ilyen érdekes sztorinak az Against Me-t, akik annak idején eljöttek garancia nélkül.
Zenészként te is jártál érdekes helyeken, például Ukrajnáról meséltél szép történeteket.
Ukrajna borzalmasan nagy mozi; Szabolcs megye legsúlyosabb részei tizenötször súlyosabban. A Human Errorral voltunk 2005-ben. Nagyon nagy élmény volt kimenni, de hazaérni is. Rögtön az első koncerten, ahogy megérkeztünk, a közönségben kivétel nélkül tizenöt éves ragyás metálosok, közöttük és mellettük meg rendőrök, biztonsági őrök és katonák gépfegyverrel. Állig felfegyverkezve. Említhetném azt is, amikor elmentünk kajálni, befarolt egy rendőrkocsi, kiszálltak, szó nélkül lebasztak kettőt a szervezőnek, visszaszálltak és húztak tovább. Volt egy csodálatos alkoholmérgezésem is. Ezúton is üzenem mindenkinek, hogy soha, de soha hogy ne igyanak versenyt egy belorusz death metál zenekarral, pláne ne átlátszó flakonból vodkát, mert borzalmas következményei lehetnek. Van tűrőképességem bőven, főleg akkor még vendéglátóban is dolgoztam, de ott volt egy pillanat, amikor könyörögtem a többieknek, hogy vigyenek kórházba - amit nem tudtunk megtenni, mert oda kellett érni Kijevbe. Volt olyan is, hogy eltévedtünk, kikötöttünk egy kis faluban csütörtök délelőtt tizenegykor – és mindenki részeg volt. Körülálltak minket hárman, dülöngéltek, de próbáltak segíteni, úgy, hogy közben fejjel lefelé tartották a térképet. Közben a Csiga haveromnak kikapták a kezéből a sört, és üvöltötték, hogy "Prezent!"
Szóval a turnésztorik mindig hatalmasok. Én azt gondoltam, hogy ez attól függ, hogy hol nyomod meg milyen szinten vagy. De valójában bármikor érhet meglepetés. Például a To Live And Shave In LA-jel mentünk Zágrábba. Vittük ki a motyókat, és mondtam, hogy vigyünk róla papírokat a Kereskedelmi és Iparkamarától, hogy ne basztassanak a határon, mert már egyszer volt olyan, hogy mentünk Horvátországba és a határról visszafordítottak minket. Ráadásul a zágrábi koncert borzalmasan jól is fizetett, úgyhogy ezt pláne el akartuk kerülni. Kangooval mentünk [nagy rakodóterű személygépkocsi], azt mondták, hogy ebben az esetben leszarják a hangszereket. Ehhez képest kiszálltam a határon, meglátták a Black Flag-pólómat, és egyből mondták, hogy biztos megyek a Mocvarába punkzenét játszani, azonnal pakoljunk ki mindent. (Megjegyezném, voltam a Mocvarában is punkzenét játszani, akkor átengedtek gond nélkül.) Közben átküldtek minket a kamionok közé, órákat vártunk tehenekkel megrakodott kamionok között, tehénbőgést hallgatva. Bár emiatt megcsúsztunk jócskán, mondta a szervező, hogy éjfélig érjünk oda, ami össze is jött. Kanyarodtunk be, mikor jött a telefon, hogy bombariadó, kiürítették a helyet. Mondtuk, hogy mi le akarjuk játszani a koncertet, úgyis kamu, senki nem fogja felrobbantani a klubot. Alá kellett írni, hogy vállaljuk a felelősséget, és hogy önszántunkból mentünk fel a színpadra.
Ami friss történet múlt hétről, hogy megint nem engedtek át minket a határon, sőt ki is tiltottak öt napra a sörrel a kezükben hadonászó horvát határőrök, valami zenészunióra hivatkozva, aminek nem vagyunk tagjai. De a magyar határőrök sem hallottak még ilyenről.
Utolsó kommentek